A tiltás története
A Thália Színház közleményben tudatta: egy külföldi jogkezelő ügynökség letiltotta Martin McDonagh A nagy kézrablás és Az Alul semmi című darabjainak további játszását. Az ok: a produkciókban fehér színészt maszkíroztak színesbőrűvé – úgynevezett blackface technikával. Az előadás rendezője Radnai Márk, a Tisza Párt alelnöke, aki a hírek szerint az Emberséges és Működő Magyarországért felelős kormánybiztos lesz.
A színház igazgatója, Kálomista Gábor szerint a döntés a művészi szabadságot sérti. „A színház a művészeké és a közönségé, nem pedig politikai vagy ideológiai érdekek játékszere” – idézte a Blikk. A színház közleménye szerint az ügy túlmutat egyetlen intézményen: „Ez annak a kérdése, hogy ki dönthet arról, mit játszhatunk a saját színpadunkon. És végső soron annak a kérdése, hogy hagyjuk-e, hogy külső nyomás formálja a magyar kulturális életet.”
A NER öröksége és az új kormányzat dilemmája
Az eset különösen kényes, mert Radnai Márk a Tisza Párt egyik meghatározó figurája, aki a kormányváltás után kulcsszerepet kaphat a kulturális közélet átalakításában. A NER bukása után a magyar színházi világban éles viták zajlanak arról, hogyan lehet megszabadulni a politikai befolyástól anélkül, hogy újabb ideológiai korlátokat állítanának. Kálomista Gábor jogi lépéseket és szakmai összefogást sürget a külső nyomásgyakorlással szemben.
A kérdés az: vajon az új kormányzat képes lesz-e olyan kulturális keretrendszert kialakítani, amely egyszerre védi a művészi szabadságot és a kisebbségi érzékenységeket? A Thália esete azt mutatja: a nemzetközi jogkezelők már most keményen fellépnek a blackface ellen, függetlenül attól, hogy a magyar közönség és szakma hogyan viszonyul a kérdéshez.
A színház szabad? – a közlemény üzenete
A Thália közleménye hangsúlyozza: „Kérjük, álljanak ki velünk! Álljanak ki a színház szabadságáért, a magyar alkotókért, a közös kulturális értékeinkért! Tegyük világossá együtt: A színház szabad!” A színház vezetése szerint az ügy nem pusztán egy intézmény ügye, hanem a művészi szabadság kérdése.
Az eset rávilágít: a magyar kulturális életben a NER bukása után is éles viták zajlanak arról, ki szabhat határt az alkotói eszközöknek. A Tisza-kormányzat számára ez a helyzet próbatétel: vajon képes lesz-e olyan szabályozást kialakítani, amely egyszerre védi a művészi autonómiát és a kisebbségi jogokat, anélkül hogy a NER-hez hasonló politikai kontrollt építene ki?