Vita a bukás után
Az Orbán-rendszer bukása után fellángolt a vita a politológusok között: pontosan milyen rendszer is volt a 2010 utáni Magyarország? A kérdés nem csupán akadémiai – a válasz hatással van arra, hogy a Tisza-kormány milyen intézményi reformokkal próbálja megakadályozni a NER rossz szokásainak visszatérését.
Kováts Eszter és Körösényi András a HVG-ben „plebiszciter vezérdemokráciaként” írta le a rendszert. Értelmezésük szerint a választások – minden egyenlőtlenségük ellenére – valódi legitimációs mechanizmusként működtek, és végső soron lehetővé tették a hatalom leváltását. Ezzel szemben Unger Anna és Labanino Rafael a „választási autokrácia” fogalmát használja, hangsúlyozva, hogy a politikai verseny feltételei rendszerszinten torzultak: a fékek és ellensúlyok kiüresedtek, a nyilvánosság beszűkült.
Madlovics Bálint és Magyar Bálint a 24.hu-n a „patronális autokrácia” és a „maffiaállam” kifejezéseket használja. Szerintük a rendszerben a teljes államgépezet – a parlamenttől az adóhivatalon át az ügyészségig – koordináltan, egy bűnszervezetként működött. Bozóki András és Fleck Zoltán a Népszavában „választási forradalomról” és „kegyelmi pillanatról” beszél, de figyelmeztetnek: a társadalom, amely ezt a rendszert fenntartotta, itt maradt.
A vita tétje
A vita középpontjában az áll: vajon a Tisza győzelme visszamenőleg érvényteleníti-e az Orbán-rendszer strukturális leírását? Madlovics és Magyar szerint nem – a maffiaállam védtelenül állt a választási forradalommal szemben, de ez nem jelenti azt, hogy demokrácia lett volna. A tanulság a Tisza-kormány számára: a hatalomgyakorlás informális elemei – a klientelizmus, a nepotizmus – nem tűnnek el varázsütésre, és az intézményi függetlenség helyreállítása hosszú folyamat.
Mit tanulhat a Tisza-kormány?
A vita rávilágít arra, hogy a demokrácia nem csupán a választásokból áll, és az autokrácia sem szűkíthető le a diktatórikus elnyomásra. A Tisza-kormánynak érdemes figyelembe vennie a szakértők figyelmeztetését: a rendszerváltást akkor is nagyra értékelhetjük, ha nem táplálunk illúziókat annak gyors társadalmi leképeződésével kapcsolatban. A hatalomgyakorlás informális elemei – a patrónus–kliens-viszonyok, a nepotizmus – mélyen beágyazódtak a magyar társadalomba, és ezek felszámolása nem megy egyik napról a másikra.